Egy kis monológ vasárnap este.
Anya, mondjak én valamit? Én sosem szeretnék meghalni. És így szeretnék maradni gyerekesen. És azt szeretném, ha apa, meg te, meg Mirkó se halnának meg. Kisgyerekesen szeretnék lenni ötszáz évig, vagy lehet, hogy addig, amíg élünk
Vasárnap, miután megnéztük a majdnem tetőző Dunát, a majdnem elöntött Dagályt és a teljesen lezárt Népfürdő utcát, beültünk a Kisbojtárba, és Mici gyorsan pótolta a nehéz napon elvesztett kalóriákat.
Ebédelünk, valami szárnyashúst, amihez épp nincs kedve. Ki is köp egy falatot.
– Mit csináltál? Kiköpted a finom husit! Most azonnal vége az ebédnek – szólunk rá.
– Deeee, brühühü, az ehehehegy ráhágohós pohor... – kis csönd, nem jut eszébe a szó, majd csak kihüppögi. – Pohor... porcelán volt.
Születésnap otthon
Hány éves is lettem?
És hány gyertyám van?
*
*
*
*
*
Ül a vécén, és ott sem tud csöndben lenni. Egyszer csak ezt halljuk, ahogy énekli:
Télapó, télapó,
Gyere már, gyere már,
Itt vagyok a vécén,
Kaka, pisi vár.
Augusztus 15-én tartjuk a névnapját, bármelyik Mária-napon lehetne, mi valamiért ezt választottuk.
Egy hónapja volt, erről jut eszünkbe: aznap ez a párbeszéd hangzott el.
Anya: Boldog névnapot, Mici!
Mici: Köszi anya, köszi a névnapomat.
Anya: Igazából a tesódnak köszönd, az első nevedet ő választotta neked, amikor születtél.
Mici: Ó, köszi Mirkó... De akkor most Mirkótól hogy kérjek csokit a névnapomra? De igazából a tortát is szeretem...
Könnyed hangulatú mai ebéd Micivel, aki a fenti képen a gyulai piacon hódít Basky Laci remek kifőzdéje előtt (remek hagymás vér és máj, barátságos árak és jó társaság, az úri közönség szódázik). Visszatérve a mai ebédre: kicsit harcosabb hangulatban szaladt ki belőle a mondás.
– Na jól van anya, akkor nem kell a villa, de ezt még egyszer jól megbánod, de bánhatod, késő lesz!
Egy magazinban meglátott egy Marilyn Monroe-fotót, felkiáltott:
– Nízd, az meg ott én vagyok!
Mirkó csoportjával vagyunk óvodai kiránduláson. Míg mi csendben pihengetünk egy fa árnyékában, Mici feloldódott, lelkesen játszik a nagyobbakkal. Egyszer mégis csak odajön hozzánk:
– Játszhatok Fruzsiékkal?
– Hát persze, játszhatsz.
– És kérhetek a süteményükből?
– Nem, Mici, ne kérjél.
– Jóú van. Akkor nem kérek, csak elveszem.
Tojásos nokedlit készültem vacsorázni, de a két gyerek gyorsan lecsapott rá. Mondjuk nekik, hogy rendben, de ezt fejes salátával szokás enni. Mirkó némi csatározás után elfogadja, hogy meg kell kóstolnia. Mici kis töprengés után szomorú arccal közli:
– Energiás vagyok a salátára.
Sétálunk szombaton a Vasas-meccs után (Vacak-meccs, ahogy Mici mondta még előtte), a kisasszony a szokásos szélvész-fergeteg stílusában művésznősködik. Nagy sóhajtások közepette arról beszélünk, hogy mégis, hogy fogjuk felnevelni, ha már most sem bírunk vele, mire kezét laza mozdulattal hátravetve megszólal:
– Felnövök én egyedül is!
A Cica csoportnak épp a gyermekházban volt programja április 11-én, amikor Mici először ment óvodába. Egész jól sikerült (a képre kattintva még több kép lesz).
Mi, szülők nem voltunk ott, de úgy érzem, nekem nehezebb volt az elválás, mint neki. Kép után sok-sok kép lesz még.
Beszélgettek anyával a hullócsillagról, megkérdezte tőlük, tudják-e, mit jelent ez. Mondták, hogy persze, és Mirkó már sorolta is: „szeretnék egy metrót, egy villamost, egy HÉV-et, egy trolibuszt, esetleg egy buszt”.
Majd megszólalt Mici is:
– Ha én hullócsillagot látok, azt kívánom: egyek csokit!
A képre kattintva: rengeteg fotó, variációk egy témára
Reggel, indulunk bölcsődébe, óvodába, pontosabban a buszhoz. Kapkodunk, sietünk, és közben küzdünk.
– Mici, vedd fel a sapkád.
– Nem, ezt kérem.
– Ne azt, az a Mirkóé.
– Nem, a Micijé.
– Nem, a Mirkóé.
– Nem, Micijé. Nem, nem, nem! – Még toppant is talán, arca már vörös, és nemcsak a meleg kabátból.
– Nézd már, Mirkó, ez a Mici mekkora egy pukkancs...
– Nem, nem vagyok pukkancs – ugrik rám, majd a földre veti magát.
Besötétedett, de még nem engedtük le a redőnyt, hadd lássák az utcán a szép karácsonyfánkat. Mici kinéz, aztán odaszalad hozzám.
– Apa, most sötít van?
– Igen, Mici, besötétedett
– Akkor menjünk ki, és szerezzünk új kocsit.
Még az is lehet, hogy a két és féléves Micit kitiltják a parlamentből.
Kiveszem a kádból, a kád szélén a lábam, arra ültetem, és törölöm. Közben fészkelődik, helyezkedik, furcsán nyújtogatja a nyakát. Majd egyszer csak felém fordul:
– Megníztem a tüköjben az ajcom. És szíp vagyok.
Pontosabban vajas-mézeset. És egyedül!
Mint látszik.
Klikk a képre, lesz még több vajas holdvilágkép
A bölcsődei átadóban vagy öltözőben vagy miben, van mérleg és magasságmérő is. A múltkor, míg anya beszélgetett a védőnővel, Mici jött-ment körülöttük, majd végül ráállt a mérlegre. Ácsorgott rajta egy darabig, majd odament a felnőttekhez, és büszkén közölte:
– Most megmérgeztem magamat.
A nagy tesót, a már négy és féléves Mirkót folyamatosan ösztökéljük, hogy járnunk kellene az úszáson túl is valamilyen sportszakkörbe, lehetőleg valami önvédelmibe, mégis csak egy kőkemény egykori iparnegyedben élünk. Soroljuk neki a lehetőségeket, „mehetnél cselgáncsra, judóra, karatéra”.
Ekkor megszólal Mici: „Én is szeretnék menni kanapéra”.
A naptár még nem, de az időjárás már megkezdte a novembert. Ilyenkor jól jön néhány pixelnyi nyár.
Bújócskáztuk a margitszigeti romoknál, még augusztusban. Mici is elbújt, persze megtaláltuk. Innen kezdődik a miniképregény.
Megtaláltuk:
amin megsértődött és lelkileg összeomlott:
